„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

18. összejövetel - Amikor a lehetetlen helyzet dicsőséges lehetőséggé vált az Úr Jézus jelenléte által

(1964. február 14. du.)

Nagyon jó itt lenni ma este, és szeretnénk köszönetet mondani kedves barátainknak a meghívásért. Amit az imént hallottunk, nagyon jó háttérként szolgál az én mondanivalómhoz.

Ahogy a mai ünnepélyen gondolkodtam, és egy rövid kis üzeneten, amit megoszthatnék veletek, három újszövetségi ünnepi alkalom jutott az eszembe; ezek mindegyikének természetellenesen lehetetlen helyzet képezte a hátterét. Mindegyik esetben valamilyen természetes úton megoldhatatlan helyzetről volt szó. AZONBAN MINDHÁROM ÜNNEPI ALKALOM KÖZPONTI ALAKJA AZ ÚR JÉZUS VOLT. És mivel Ő volt a középpontban, a lehetetlen lehetségessé vált. A helyzet a teljes lehetetlenségből valósággá változott. Gondolom, kíváncsiak vagytok, milyen ünnepi alkalmakról beszélek.

Az egyik a galileai Kánában tartott menyegző volt. Mindannyian emlékeztek a történetre. Menyegző volt a galileai Kánában, és meghívták Jézust és a tanítványait. Amikor nagyjából az ünnep közepéhez értek, elfogyott a bor. Nem tudom, itt a sok edény közül melyik a legfontosabb; nem tudom, melyik az, amelyik ha kiürülne, elrontaná az egész ünneplést, és zavarba hozná barátainkat, akik előkészítették. De a kánai menyegzőn a bor volt a legfontosabb, és a bor elfogyott. Az ünnepen a legfontosabb dolog elfogyott. Döbbenten fordult oda Jézushoz az édesanyja, mondván: „nincs boruk”. Nos, biztosan emlékeztek a folytatásra. A természetes síkon ez lehetetlen helyzet volt, nem lehetett tenni semmit. Senki sem segíthetett ezen. Ez történt; a bor teljesen elfogyott, és az ünnepnek még hátravolt a másik fele.

Jézus volt azonban a középpontban – ezért változott meg teljesen a helyzet. Azt parancsolta, töltsék meg a nagy vedreket vízzel. Pedig azokat a vedreket nem azért töltötték meg, hogy igyanak belőlük; nem azt a célt szolgálták. Kifogyott belőlük a víz, de nem azért, mert megitták. A vendégek lábának a megmosására használták el. Üresek voltak; jó nagy edények. Jézus azt mondta: „Töltsétek meg a vedreket vízzel!” A szolgák nagyon meglepődhettek ezen. Azt mondhatták: „Lábmosáshoz használtuk el a vizet. Miért kellene ismét megmosni a lábukat?” De Jézus anyja azt mondta a szolgáknak: „Bármit mond nektek, tegyétek meg!” Így tehát megtöltötték a vedreket vízzel, csodálkozva, hogy ez mire való, és vajon mi fog történni; talán azon morfondíroztak, hogy másodszor is meg kell–e majd mosniuk az emberek lábát. Megtöltötték tehát az összes vedret vízzel, és tudjuk, mi történt. Jézus, miközben felemelte a szívét Atyjához, valószínűleg azok fölé a vizes vedrek fölé tartotta a kezét, és a víz hirtelen borrá változott. A lehetetlen helyzet dicsőséges lehetőséggé változott az Úr Jézus jelenléte által. Annyira különös volt ez, hogy a násznagy elismerte: „A jó bor maradt a végére.” Általában így van ez, ha Jézus tesz valamit. El kell ismernünk: „Hát ez jobb, mint előtte bármi!”

Most otthagyjuk ezt, és átmegyünk a következő ünneplésre. Ez más jellegű lesz. Volt egy kis ember, minden tekintetben kicsi – nem csak testi alkatára nézve, de minden más vonatkozásban is kis ember volt. Kis ember volt erkölcsileg és szellemileg is; természetesen mindnyájan tudjátok a nevét. A történet a következő: Amikor a rómaiak elfoglalták Palesztinát, adót vetettek ki a népre. Mindenki köteles volt adót fizetni a császárnak, de volt egy probléma; ugyanaz a gond, amellyel nekünk is szembe kell néznünk itt ma este. A nyelvi nehézségről van szó. A rómaiak nem beszélték a zsidók nyelvét. Mit tehettek? Az egyedüli megoldás az volt, hogy szerezniük kellett olyan zsidókat, akik hajlandók nekik dolgozni; olyan zsidókat, akik beszedik ezeket az adókat. Ez pedig nagyon-nagyon lealacsonyító foglalkozás volt. Mindenki megveti azokat, akik ilyet csinálnak; akik nemcsak hogy az elnyomó ellenségnek dolgoznak, hanem ráadásul még maguk is hasznot húznak ebből, kihasználva a kedvező lehetőséget. Ezek az emberek pedig, akik ilyesmit vállaltak, nemcsak a rómaiak által megkövetelt adót hajtották be, hanem azon felül még maguknak is szedtek valamennyit, és így nagyon meggazdagodtak. Ezért aztán ők voltak a legmegvetettebb emberek. Hitvány embereknek tartották őket.

Az a kis ember tehát, akiről beszélünk, egy volt közülük. Minden tekintetben kis ember volt. Emlékeztek Zákeus történetére. Nagy tömeg közeledett, és Jézus köztük volt. Mindenki hallott már a csodálatos dolgokról, amiket Jézus tett; ez a kis ember meg úgy gondolta, hogy látni szeretné Jézust. Ott volt a nagy sokaság, és ő, a kis ember, még a nyakát nyújtogatva sem láthatta meg Jézust. Így aztán felmászott egy fára, és meglepetésére Jézus előlépett a tömegből, és felnézett a fára. Így szólt: „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Jézus elment hozzá, Zákeus pedig nagy lakomát rendezett, és összehívta az összes barátját. Gondolom, az emberek többsége olyan volt, mint ő maga is.

Zákeus csodálatos módon megtért azon a napon. Ha megkérdeztük volna azelőtt az embereket, hogy Zákeusból lehet-e valaha is igazi keresztény, azt mondták volna: „Lehetetlen.” Miért? „Mert az a kis ember a pénzt imádja. Az a kis ember mindent a maga hasznára akar fordítani. Bármilyen durvaságra képes, hogy megszerezzen valamit magának, és te azt mondod nekem, hogy az az ember megtérhet; az az ember így megváltozhat, hogy ezt mondja: »Amim van, odaadom; amit elvettem, visszaadom«?” Csodálatos ünnep volt ez. Amikor Zákeus bizonyságot tett az összes régi barátja előtt, a természetes síkon ez megint csak lehetetlen helyzet volt. De mivel Jézus ott volt, a lehetetlen valósággá vált.

Most továbbmegyünk a harmadik ünnepünkhöz, és ha a másik kettő lehetetlen volt, ez még sokkal inkább az. Betániába megyünk, Betánia kis városába. Volt egy kedves hajlék Betániában, ahol két nővér és egy fivér lakott, akik nagyon szerették egymást, és Jézus mindig szívesen szállt meg abban a hajlékban. Amikor csak meg tudott szabadulni a tömegtől és a várostól, Betániában találjuk meg. De most Jézus messzire van, az ország felső vidékén, és valami egészen komoly dolog történik abban a kis hajlékban. A drága fivér, Lázár, nagyon beteg; annyira beteg, hogy teljesen világos: meg fog halni. Úgy gondolom, ezek nem voltak szegény emberek. Amit erről az otthonról, ezekről a testvérekről olvasunk, az mind azt sugallja, hogy voltak javaik. Ezért azt hiszem, következtethetünk arra, hogy hívatták az orvost. Megfizettek minden segítséget, amit csak megszerezhettek, hogy testvérük jobbulását elérjék, de semmi nem segített. A fivér haldoklott. Eszükbe jutott Jézus, és gyorsan küldtek egy hírvivőt hozzá. A következő üzenetet vitte: „Akit szeretsz, beteg.”

Jézus megkapta az üzenetet. Ezután azt mondja a történet elbeszélője, hogy Jézus szerette Máriát, Mártát és fivérüket, Lázárt, de mégsem tett akkor eleget a kérésüknek. Azt olvassuk, hogy két napig ott maradt, ahol volt, majd azt mondta: „Menjünk; Lázár, a mi barátunk elaludt; Lázár barátunk meghalt, de elmegyek, hogy felébresszem.” Azt hiszem, ismeritek a történet folytatását. Igen, Lázár meghalt. Halotti lepelbe csavarták, és betették a sírba. Négy nap abban az országban egész komoly idő volt, de Jézus eljött. Nos, hogy rövidre fogjam, Jézus kiment ahhoz a sírhoz. Azt mondta: „Vegyétek el a követ a sír szájától!” Azt felelték: „Uram, Uram, már szaga van!” Jézus így szólt: „Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?” Akkor elvették a követ. Jézus meg hangosan kiáltott: „Lázár, gyere elő!” És az, aki halott volt, méghozzá négy napig, előjött. A következő fejezet azután elmondja, hogy Jézust megvendégelték. Lázár ott ült az asztalnál, Mária is ott ült az asztalnál, Márta pedig, mint mindig, felszolgált, de a lakoma Jézus tiszteletére volt. A lakomát annak a kedvéért készítették, aki egy lehetetlen helyzetet dicsőségessé változtatott.

Két dolog kapcsolja össze mind a három ünnepet: az egyik, hogy mindegyik esetben természeti síkon lehetetlen volt a helyzet. A másik, hogy Jézus kézbe vette a lehetetlent, és a feje tetejére állította. Azt hiszem, itt, ez a ma esti ünnep magában foglalja mind a három említett ünnepet. Legtöbben, akik itt vagyunk, ismerjük valamelyest ennek az életnek és ennek a világnak a csalódásait. Megpróbáltunk megelégedést találni ennek a világnak a borában, és ez a bor elfogyott; cserbenhagyott bennünket. Megpróbáltuk azokban az összetört rendszerekben megtalálni a megelégedést, ám azok megcsaltak. A kánai borhoz hasonlóan csalódtunk ebben a világban, és azt mondtuk: „Ez az élet lehetetlen.” Aztán Jézus odajött, és az egész helyzetünket megváltoztatta. Ma este mindannyian élvezzük a királyság új borát. Ez az örök élet, amit Jézus ad. Mi mindannyian tudunk egyet s mást ennek a természetes életnek a lehetetlen voltáról.

Lehetünk rossz véleménnyel a kis Zákeusról, de magunk is szánalmas alakok vagyunk. Semmivel sem vagyunk jobbak nála; mi is megtennénk ugyanolyan durva dolgokat, mint ő. Természet szerint teljesen lehetetlen emberek vagyunk. És ha valaki azt mondta volna, hogy teljesen új teremtéssé fogunk átváltozni, az emberek csak a fejüket rázták volna: „Ó, az kizárt.” Jézus mégis megtette. Ő megváltoztatta ezeket a Zákeusokat. És mi mindnyájan halottak voltunk vétkeink és bűneink miatt. Mindannyian halottak voltunk Isten számára. Ugyanolyan halottak voltunk, mint Lázár. DE AZ ÚR JÉZUS BELÉPETT AZ ÉLETÜNKBE, CSODÁLATOSAN FELTÁMASZTOTT A HALÁLBÓL, ÉS AZT MUNKÁLTA, HOGY ÚJ ÉLETBEN JÁRJUNK. Mindezek jelen vannak ebben a mostani ünnepben; ezért ez az ünnep csodálatos bizonyságtétel az Úr Jézus dicsőségéről életünk történetében. Testvérünk, János, bemutatta egy kicsit annak a helyzetnek a lehetetlen voltát, amit az Úr megváltoztatott. És mindegyikőnknek van, remélem, mondhatom ezt, hogy mindegyikőnknek van bizonyságtétele a mi Urunk Jézus csodatevő hatalmáról. Jó tehát ünnepelni, ha ez így van. Ez nem csupán társasági esemény, ez bizonyságtétel a mi Urunk Jézus dicsőségéről.