„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

13. összejövetel - Az Úr soha nem akar keveredést az életünkben vagy az érte végzett munkánkban

(1964. február 9. de.)

Újból elolvassuk János evangéliuma 4. fejezetét (és az olvasónak hasznára válik a rész elolvasása). Azt kérem, hogy keressük ki ismét elsősorban a 23. verset ebben a fejezetben:

„De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói szellemben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának”.

Szeretnék hozzákapcsolni egy igeverset a Zsidókhoz írt levélből, a 4. rész 12. versét:

„Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol a lélek és a szellem (…) szétválásáig”.

Az elmúlt hét során azt figyeltük meg, hogy az Úr Jézus tanítása és cselekedetei mind-mind a régi rendből az újba való átmenethez kapcsolódnak. Jézus ott állt e két rend között; az elmúlóban levő régi és az új rend között, amit Ő vezet be éppen. János evangéliumának a negyedik fejezetében nagyon valóságosan áll előttünk ez az átmeneti időszak. Ebben a fejezetben összetalálkozik a kettő, és olyan helyzetet látunk, amely egyáltalán nem egyértelmű.

Nézzük meg néhány jellegzetességét! Nem véletlen volt az, hogy Jézus Samárián ment keresztül, és találkozott azzal az asszonnyal. Mindez része volt egy nagy egésznek ebben az evangéliumban. Jézus ott van Samáriában, és találkozik ezzel a samáriai asszonnyal. Nos, ha tudunk valamit a samáriaiakról, tudhatjuk, hogy keverék nép voltak. Amikor Jeruzsálemet megszállta egy idegen ország, és egész Izraelt lerohanták azok az idegenek, sok izraelitát elvittek fogságba. Néhányan azonban megmaradtak az országban, és összeházasodtak az idegenekkel. Izraeliták házasságot kötöttek olyanokkal, akik nem voltak izraeliták. A samáriaiak tehát kevert származású emberek voltak. Sem az egyik nem voltak, sem a másik. Ezért gyűlölték őket a zsidók, ahogy le van írva: „a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal” A samáriaiak tehát eleve keverékek voltak (Jn 4,4-9).

Jézus pedig a kútnál találkozott ezzel a samáriai asszonnyal. Észrevehettük, hogy ez Jákób kútjánál volt, Jákób adta ezt a területet fiának, Józsefnek. Így tehát itt, ebben a zavaros helyzetben van valami a régi Izraelből: Jákób és József. És láthatjuk, hogy ez a kút soha nem elégíthette meg ezt az asszonyt. Mindennap eljött, hogy vizet merítsen ebből a kútból, de soha nem elégíttetett meg. Jézus azt mondta neki: „Azok, akik ennek a kútnak a vizéből isznak, újra meg újra jönni fognak. Soha nem elégíttetnek meg”. Ez a régi rend. Az soha nem elégített meg senkit.

Emlékezhettek az áldozatok millióira, amiket bemutattak Izraelben az Ószövetség idején. Évszázadokon keresztül áldozatokat mutattak be reggel és este, minden nap. Mégis szükség volt még több áldozatra, mert azok soha nem tettek semmit tökéletessé. A papok bementek a szent sátorba vagy a templomba, és imádkoztak mindennap. De a naponkénti imájuk soha semmit sem juttatott tökéletességre. Mózes törvényét állandóan felolvasták a nép előtt, de az sohasem hozott változást a jellemükben. Soha nem elégítette meg a szívüket. És így volt ez a régi rendtartás alatt; és ez a kút, ahol Jákób és József van, a régi rendet jelképezi. Az ember eljöhet, és ihat belőle élete minden napján, és mégsem elégül meg. Mert ahogy az újszövetségi író mondja, „a törvény semmit sem tett tökéletessé”. Így ez a szegény asszony mindennap eljött vízért, és egész életében ezt kellett tennie, és soha nem elégült meg. Itt van tehát a samáriai asszony, aki két dolog keveredését képviseli; semmi sem világosan elkülönülő vagy egyértelmű, sem az egyik, sem a másik. És itt van a kút, amely az Ószövetségben való csalódásról beszél.

Mi a helyzet a tanítványokkal? Azt olvassuk, hogy bementek a városba kenyeret venni, Jézust pedig magára hagyták. Az asszony nem volt ott, amikor a városba indultak. De amíg odavoltak, az asszony kijött a városból a kúthoz; és akkor kezdetét vette ez a beszélgetés Jézus és az asszony között. Amikor a tanítványok visszajöttek, és látták, hogy Jézus ezzel az asszonnyal beszélget, természetesen nem tudták, miféle asszony ez, semmit sem tudtak a bűnös életéről. Csak annyit tudtak, hogy samáriai. És nagyon megdöbbentek, amikor látták, hogy Jézus egy samáriai asszonnyal beszélget. Ők zsidók voltak, a zsidók pedig nem érintkeznek samáriaiakkal. És most itt van a Mesterük, és barátságosan elbeszélget egy samáriai nővel. Úgy gondolták, ez szörnyű. Miért? Csak azért, mert ők zsidók voltak; ők az Ószövetséghez tartoztak, ahol a zsidóknak és a pogányoknak semmi közük egymáshoz. Még mindig ószövetségi talajon álltak. Megvoltak a maguk ószövetségi előítéletei, és azt gondolták, ez valami szörnyűség, ezért legjobb, ha beavatkoznak.

Így aztán odavitték a kenyerüket: „Mester, itt van a kenyér, amit vettünk. Egyél!”. Úgy gondolták, megszakítják ezt a kis beszélgetést. Azt mondták: „Mester, egyél!” Jézus így felelt: „Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok”. Ismét olyan embereknek bizonyultak, akiknek nincs megújult felfogásuk a dolgokról. Azt kérdezték: „Valaki talán hozott neki enni?” Csak fizikális dolgokban tudtak gondolkozni, szellemiekben nem. Jézus azt mondta: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem” (Jn 4,27-38).

Láthatjuk, hogy ennek a történetnek csaknem minden részletében egyik oldalról keveredés van. Semmi sem különül el világosan. Sem az egyik dolog, sem a másik. Ha azonban átlépünk Jézus oldalára, ott nincs keveredés. Az a víz, amelyről Ő beszél, egészen tiszta víz. Abban a vízben nincs keveredés. Ez az Élet vize. És ez teljes megelégítést hoz. EZ A SZENT SZELLEM VIZE.

Ismeritek az igeversünket, a huszonharmadikat. Érdekes, hogy bár ez az asszony ennyire bűnös volt, ahogy Jézus mondta: „öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed” – noha ilyen bűnös volt, Jézus a Biblia legcsodálatosabb dolgairól beszél neki. Hogy miért mondom ezt? Azért, mert néhányan azt gondolhatják, hogy amit ma délelőtt mondani fogok, az érettebb keresztényeknek való, nem pedig kezdőknek. De hadd mondjam, hogy amiről beszélek, az éppen a valódi kereszténység alapjához tartozik. Ez nem azoknak szól, akik már évek óta ezen az úton járnak – bár úgy gondolom, hogy sokaknak, akik már évek óta ezen az úton járnak, szükséges visszamenniük, és átvenniük az első leckét. De itt van most ez az asszony a keresztény élet legelején, Jézus pedig ezt az egy dolgot mondja neki. Ebben a történetben minden erre az egyre mutat. A keresztény élet kezdete, éppúgy, mint a hátralevő része, teljesen kristálytiszta kell, hogy legyen. Erre úgy a régi hívők, mint az újak is jó, ha figyelnek. A Biblia kijelenti, hogy van valami, amit Isten gyűlöl; ez pedig, amit Isten nem fog elfogadni és megáldani, a keverék. A keverék az, amikor két ellentétes dolgot teszünk egybe. Olyan helyzet, amelybe beleviszünk valamit, ami nem Istentől való, és próbáljuk összekapcsolni valamivel, ami Istentől való. Ez a keverék. Ezt csinálta az ördög kezdetben, és Isten gyűlöli ezt. Sohasem fogja elfogadni a keveréket.

Van erre egy ószövetségi példa. Az Úr egyik parancsa ez volt Izrael számára: „Ne végy magadra kétféle anyagból szőtt ruhát! Ne öltözz olyan ruhába, amelyet gyapjúból és lenből szőttek egybe”. Ma természetesen sokan teszik ezt, hiszen különféle anyagokból készülnek a ruháink. Isten azonban azt mondta Izraelnek, hogy ne viseljenek olyan ruhát, amelyet lenből és gyapjúból szőttek. Láthatjuk, hogy ez ószövetségi példázat; külső történet belső jelentéssel. Mire értette ezt Isten? Nyilván nem sokan vannak ma délelőtt ebben a teremben, akik gyapjúruhát viselnek, és azt hiszem, néhány hét múlva az egész városban sem fognak sokan gyapjúruhát viselni. Miért van ez így? Mert a gyapjúba beleizzadunk. Kihozza a testünk hőjét. A természetes élet jut kifejezésre a gyapjúban. De legtöbben közületek lent viselnek ma délelőtt. Miért viseltek lent? Mert a len alacsonyan tartja a természetes hőt.

Most már látjuk, mit akar Isten ezzel megtanítani. Nem elegyíthetjük össze a saját személyünkben azt, ami a hústestből van, azzal, ami a Szellemből van. Tudjátok, a ruha a jellemünkről beszél. Talán ebben az országban nem annyira, de ha nyugatra mennétek, látnátok, hogyan öltöznek ott az emberek. Az egyikről azt mondanátok: „Hát, nem tartom sokra”. Vagy valaki másról: „Milyen rendkívüli!”. A ruhájuk alapján megítélnétek a jellemüket. A ruha tehát általában a jellem egyik kifejeződése. Isten tehát azt mondja ószövetségi példázatában, hogy „nem lehet kettős jellemed, ha igazi izraelita vagy. Az én népem vagy ilyen legyen, vagy olyan. Nem fogadhatom el a keveréket.”

De Isten nem állt meg itt; valamit még hozzáfűzött. Azt mondja: „Ne szánts együvé fogott ökörrel és szamárral!”. Mi a különbség? Az ökör az Ószövetségben tiszta állat. Fel van sorolva a tiszta állatok közt; az ökör evése megengedett volt. Tiszta a húsa. A szamár azonban a tisztátalan ószövetségi állatok közé tartozik. Ez különösen Izrael esetében volt így. Isten tehát azt mondja: „Az Értem végzett munkádba ne vidd bele ezt az ellentmondást”. Az eke a munkát jelképezi. Isten azt mondja a példázatán keresztül: „Ha az Én munkámat végzed, ne tedd két olyan dologgal, amelyek egymással ellentétesek. Én nem tűröm meg az Én munkámban a hústesti és szellemi dolgok keverékét. Nem engedem meg, hogy a hústestből való és a Szellemből való összemosódjon az Én munkámban”. Úgy gondolom, eleget mondtam Isten ószövetségi példázatairól. Ez rámutat, Isten mennyire nem fogja elfogadni a keveréket. Istennél mindennek teljesen tisztának kell lennie. Az egésznek, úgy, ahogy van, tisztának kell lennie. Nem lehet ellentmondás az életben vagy a szolgálatban.

Most visszatérünk a jánosi fejezetünkhöz. Láttuk, hogy egyrészről minden keverék volt, és ezért csalódást okozott. Nem ért célba; csak egy pontig jutott, és aztán elbukott. De ott van a másik oldal, ott van az Úr Jézus oldala. Miről beszél, amikor arról a vízről szól, amit Ő ad? Nos, csupán illusztrálja, mit jelent a „szellem és igazság”. Azt mondja: „eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói szellemben és igazságban imádják az Atyát”. A Szent Szellem ennek az új rendnek a jellegzetessége. Azt hiszem, jó lenne kipróbálnotok, ha még nem tettétek, hogy végigveszitek János evangéliumát a Szent Szellem után kutatva. Azt fogjátok látni, hogy a Szent Szellemet harmincszor nevezi meg ebben az evangéliumban. És az Úr Jézus tanításának nagy szakaszai szólnak a Szent Szellem témájáról. Láthatjátok, hogy a régitől az új felé történik az elmozdulás, ÉS AZ ÚJ A SZENT SZELLEM ÉLETE.

Egy pillanatra hadd térjek ki az újjászületésünk természetére. A fiatalok számára talán szükséges ezt világossá tenni, és mindannyiunknak szükségünk van az emlékeztetésre. Tudjátok, hogy mindegyikőnknek emberi szellemünk van, és mindegyikőnknek emberi lelkünk, és természetesen mindegyikőnknek emberi testünk. De nem sok ember érti vagy ismeri a különbséget a szellemünk és lelkünk között. A szellemünk az, amit Isten azért adott, hogy közösségben lehessünk Vele, aki Szellem. Jézus azt mondta az asszonynak: „Az Isten Szellem, és az imádóknak szellemben és igazságban kell őt imádniuk” (Csia).

Isten Ádámnak szellemet, valamint lelket és testet adott. Mielőtt Ádám engedetlen lett volna, közössége volt Istennel a szellemében. Isten tudott szólni hozzá, mert Ádám szelleme élő volt Isten iránt. Ádámnak megvolt az a képessége, hogy Istentől elvegyen dolgokat. Amikor Ádám vétkezett, a szelleme meghalt Isten számára, azaz el lett választva Istentől a szellemében – megszűnt az összeköttetés közte és Isten között. Az Istennel való közösség, ami mindig szellemi, megromlott, és a szellem az emberi lélektől való függőségbe süllyedt. A lélek jutott uralomra a szellem felett! Mi a lélek? Az értelmünk, érzelmünk és az akaratunk. Mindenki rendelkezik ezzel többé-kevésbé. Van értelmünk. Ezért vitatkozunk dolgokról. Van akaratunk is. Némelyeknek erősebb akaratuk van, mint másoknak, de mindegyikőnknek van akaratunk. És vannak érzéseink is. Erős érzelmeink vannak. Mindez alkotórésze a lelkünknek. De ennek csak ehhez a világhoz van köze, semmi köze nincs Istenhez. A testről természetesen semmit sem kell mondanom; mindannyian tudjuk, hogy van testünk. És amíg újonnan nem születünk, nem érthetjük meg Isten dolgait. Nem halljuk, hogy Isten szól hozzánk a szellemünkben. Nem lehet közösségünk Istennel. De mi történik akkor, amikor újjászületünk? Az a bennünk levő szellem, amely elszakadt Istentől, életre kel. Akkor Isten újból élővé lesz számunkra. Meghallhatjuk, hogy Isten szól hozzánk. Elkezdjük megérteni Isten dolgait. Istent most már „Atyának” hívjuk. Korábban, ha egyáltalán beszéltünk róla, csak a Mindenható Istenként gondoltunk rá. Most Ő a mi Atyánk, és nagyon közel van. A bennünk levő szellem, amely meghalt, amely elszakadt Istentől, életre kelt. És most arra hívattunk, hogy éljünk közösségben Istennel a Szellem által.

Történik azonban még más is, amikor újjászületünk. A Szent Szellem, aki Isten Szelleme, bejön a mi új szellemünkbe. Nem halljuk Istent az égből szólni hozzánk; de tudjuk, hogy Isten szól a szívünkben. Tudjuk, hogy a Szent Szellem megmondja a szellemünkben, amikor rosszat teszünk, és az Úr örömét adja, ha helyesen cselekszünk. Ez ennek az új rendtartásnak a rendje. Nagyon bonyolultnak hangzik számotokra, fiatalok? Valójában nagyon is egyszerű. Azt hiszem, ez egyike az első leckéknek, amelyeket a keresztény életben megtanultam. Újjászületésem előtt tettem bizonyos dolgokat – semmi rosszat nem láttam azokban. Sőt, vitáztam a lelkemmel: „Mi a rossz ebben?”. Nem mondom el nektek, mik voltak ezek. Olyan dolgok voltak, amiket a világi emberek tesznek, és olyan helyek, ahova ők járnak.

Szóval, tettem ilyen dolgokat, mielőtt újjászülettem volna. Azután nagyon valóságos módon megtapasztaltam az Urat. Senki nem mondta nekem, hogy „most már keresztény vagy, többé nem teheted ezeket”. De egy nap tettem egy olyan régi dolgot, és, tudjátok, minden öröm elszállt a szívemből. Képes voltam éveken át tenni azt azelőtt anélkül, hogy egy cseppet is zavart volna. Amikor azonban most ugyanazt tettem, odalett minden örömem. Úgy tűnt, hogy minden rosszra fordult; haza kellett mennem, bemenni a szobámba, letérdelni, és megkérdezni az Urat, hogy mi történt. Miért érzem magam olyan nyomorultnak, mit jelent ez? És az Úr egyszerűen azt mondta: „Áthoztad a régi életedet az újba. Én nem fogadhatom el ezt a keveréket. Te új teremtés vagy Krisztusban, és a régiek elmúltak”.

Ez volt tehát egyike az első leckéimnek, amiket megtanultam a keresztény életben. Ez nagyon valóságos volt akkor. Újjászülettem, a Szent Szellem bejött, és megtanította, hogy mi az, ami kedves az Úrnak, és mi az, ami nem kedves neki. Mindannyian értitek ezt, biztos vagyok benne. Így kellene lennie ennek a keresztény élet kezdetén. De így kellene ennek lennie a keresztény élet során mindvégig. Kedves barátaim, nekünk, akik már régóta ismerjük az Urat, akik sokat munkálkodtunk az Úrért, nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a kezdeti szabályok fennállnak mindvégig. Nem vihetjük bele a keresztény jellemünkbe a régi életet. Nem állhatunk két részből: egy rész keresztényből és egy rész másból. Az Úr ezt nem fogadhatja el. Nem lesz rajta az Ő áldása. Keresztény munkánkban nem tehetjük azt, ami a világból való, a mellé, ami Krisztusból való. Nem használhatunk világi módszereket a keresztény munkánkban. Istennek nem kell az ilyen keverék! Előbb vagy utóbb zűrzavar lesz az egészből. Az Úr soha nem tűri el a keveréket, sem az életünkben, sem a munkánkban. Azt mondja: „Menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek” (2Kor 6,17-18).

Láthatjátok tehát a nagy leckét, amit az Úr tanított az egyszerű samáriai asszonynak: körülötte is és benne is minden a keveredésről szólt. De az Úraz élet vizéről beszélt neki, amelyben nincs keveredés. Tudjátok, amikor a Biblia végére érünk, a Jelenések könyve utolsó fejezeteihez, Istennek egy másik nagy példázata van előttünk, egy másik nagyszerű illusztráció. Ez a mennyei Jeruzsálem. Ez csupán a jelképe Isten bevégzett munkájának a gyülekezetben, ISTEN BEVÉGZETT MUNKÁJÁNAK AZ Ő ÚJ, MENNYEI IZRAELÉBEN, amely az új, szellemi Jeruzsálem. És azt olvassuk, hogy annak a városnak a közepén van az élet vizének kristálytiszta folyója. Ebben a folyóban nincs sár. Belenézhetünk, és átlátunk rajta, annyira tiszta. Ez az ÉLET VIZÉNEK folyója. És ezen keresztül Isten azt mondja, hogy végül minden szenny el lesz távolítva! Minden keveredés félretétetik, és minden tökéletesen tiszta és világos lesz. Az Úr tehát szent életre hív bennünket; a szentség pedig annyit jelent, hogy minden Istenből van és semmi másból; nem úgy, hogy valamennyi belőlünk, valamennyi az Úrból; nem úgy, hogy valamennyi az Úrból és valamennyi a világból, hanem MINDEN csakis az Úrból. Ez az igeversünk jelentése: „Jön egy óra, és az most van, amikor az igazi imádók az Atyát szellemben és igazságban fogják imádni” (Csia).