„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

8. összejövetel - „Megértettétek mindezt?”

(1964. február 6. du.)

Olvassuk el újból a Máté evangéliuma 13,1-3-at:

„Azon a napon kiment Jézus a házból, és leült a tenger partján. Nagy sokaság gyűlt össze körülötte, ezért beszállt egy hajóba, és leült; az egész sokaság pedig a parton állt. Aztán sok mindenre tanította őket példázatokkal: Íme, kiment a magvető vetni.”

Majd az 51-52. vers így folytatja:

„Megértettétek mindezt?” – kérdezte tőlük Jézus. Azok ezt felelték: „Igen”. Ő pedig ezt mondta nekik: „Tehát minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek királyi uralmának, hasonló ahhoz a gazdához, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából.”

Ahogy az Úr Jézusnak ezeket az Isten királyi uralmáról szóló példázatait olvassuk, és még sok minden mást is, amit tanított, fennáll az a veszély, hogy úgy tekintsünk rájuk, mint önmagukban állókra. Például vesszük Jézusnak ezeket a példázatait, és tanítjuk a gyerekeknek a vasárnapi iskolában mint Jézus által elmondott történeteket; és talán mi magunk is csak így olvassuk őket, mint nagyon érdekes történeteket.

A Máté 13-ban hét is van belőlük. Hét nagyon érdekes történet, és az evangéliumokban másutt még sokkal több van. Mindannyiunknak ismerős a Lukács 15-ben található három történet. A történet a kilencvenkilenc juhról és arról az egyről, amelyik eltévedt. Nagyon érdekes történet, számos prédikációt hallottunk róla. Azután ott van a történet arról az asszonyról, akinek volt egy nyaklánca tíz ezüstpénzzel. Ezt a férjétől kapta házasságkötésükkor. Egy napon azonban az egyik ezüstpénz leesett a nyakláncról. Lámpást gyújtott, és kiseperte a házat, hogy megkeresse – ez is nagyon érdekes. Azután az, amelyik a tékozló fiúról szól – mindenki ismeri ezt a történetet. És így van ez Jézus minden tanításával; úgy olvassuk azokat, mint önmagukban lévőket, és elfeledkezünk a legfontosabbról.

Jézus egy nagyon nagy válság idején tanított – ami talán e világ történelmének legnagyobb válsága volt, legalábbis addig a napig, amikor Jézus visszajön. Az lesz a legnagyobb krízis, de Jézus is nagyon nagy válság idején tanított. A válság a következőben állt: volt egy nép ezen a világon, amely évezredeken át mindennek a középpontja volt. Ez a nép állt Isten érdeklődésének középpontjában ezen a világon. A világ minden más nemzete erre a népre figyelt. Bizonyos szempontból ez a nép volt az összes nép középpontjában. Ami ezzel a nemzettel történt, az kihatással volt minden nemzetre. Isten kiválasztotta ezt a nemzetet, Isten kijelentette magát ennek a nemzetnek. Odaadta ennek a nemzetnek mindazt a csodálatos igazságot, amely az Ószövetségben található. Isten a történelem legnagyobb vezetőit támasztotta, hogy vezessék ezt a nemzetet; a legnagyobb prófétákat adta nekik, akik valaha éltek az emberek között. A legnagyobb királyt adta nekik, aki valaha is uralkodott. Milyen sok mindent tett Isten Izrael népéért! Attól a naptól fogva, hogy rátette a kezét Ábrahámra a káldeai Úrban, és azt mondta Ábrahámnak: „Nagy néppé teszlek (…) és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe” (1Móz 12,2; 22,18). Milyen csodálatos történet volt ez attól a naptól fogva egészen addig a napig, amikor Jézus Krisztus eljött erre a világra!

Most pedig Jézus Krisztus eljövetelével mindez véget ér; Isten félreteszi ezt a népet. Isten elveti Izraelt. Már nem tart sokáig, és Izrael nemzete megszűnik létezni: Városukat lerombolják, a nagy templomukat szétzúzzák; papjaikat megölik és szétszórják. És attól a naptól mostanáig nem lesz városuk, királyuk, templomuk, papjuk, oltáruk, áldozatuk. Mindez bekövetkezett, és Jézus tudta, hogy ez be fog következni. És mindezek a példázatok próféciák voltak erre vonatkozóan, és ezzel a nagy válsággal kapcsolatosan adta azokat nekik. Azt mondta: „Most közeleg az egész történelmetek vége. Mindannak, ami az életeteket kitöltötte, vége szakad, és a dolgoknak egy egészen új rendje jön be, és foglalja el a helyét.”

Így tehát a példázatok, amelyeket a mennyek királyi uralmáról szóló példázatoknak neveznek, egy ország eltűnésére vonatkoztak, egy másiknak pedig az eljövetelére, amely elfoglalja annak a helyét. Annak a bizonyos országnak az elmúlásával, és mindannak a felbomlásával, ami ahhoz tartozott, Bemerítő János lépett színre, kiáltó hangja szólt a pusztában. Nagy sokaság ment ki hozzá, hogy hallja a mondanivalóját – és mit mondott? „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek királyi uralma!” (Mt 3,2). Ez volt Krisztus előfutárának üzenete. Amikor Jézus kijött a Jordánból, miután alámerítkezett, és elkezdett prédikálni, ugyanezt mondta. Így szólt: „Elközelített a mennyek királyi uralma.” És ez volt az apostolok üzenete is. Amikor Jézus készült visszamenni ebből a világból az Atyához, szólt a tanítványaihoz a feltámadása után, és azt találjuk, hogy Isten királyi uralmának a dolgairól beszélt nekik. Pünkösd napján a nagy üzenet az Isten királyi uralmáról szóló üzenet volt. És amikor az apostolok elmentek szerte az egész világra, Isten királyi uralmáról prédikáltak. Amikor Pál apostol élete végén börtönben volt Rómában, sokan meglátogatták őt, és azt olvassuk, hogy Isten királyi uralmáról beszélt nekik.

A Zsidókhoz írt nagyszerű levélnek a végén minden ebben foglaltatik egybe. Mindazt, amit az író ebben a csodálatos levélben mondott, ez a kijelentés foglalja össze: „ezért rendíthetetlen királyságot nyervén…” (angolból). A pontos igeidőt így fejezhetnénk ki ebben az Igében: „ezért, mivel éppen a folyamatában vagyunk annak, hogy rendíthetetlen királyságot nyerünk”. A nagy diadalkiáltás pedig a Biblia végén, a Jelenések könyvében, amikor elmondta már a történetet, így hangzik: „Most lett meg (…) a mi Istenünknek királyi uralma és az ő Krisztusának hatalma” (Jel 12,10 – Károli). Látjátok, milyen fontos helyet kap Isten királyi uralma az Ő Igéjében. Micsoda nagy dolog Isten királyi uralmához tartozni! Milyen szörnyű dolog kimaradni Isten királyi uralmából!

Izrael mint nemzet kimaradt Isten királyi uralmából. Jézus az egyik legszörnyűbb dolgot mondta róluk – hogy a királyság gyermekei a külső sötétségre jutnak. Ott sírás-jajgatás és fogcsikorgatás lesz. Hadd kérdezzem, nem volt vajon igaz ez az utóbbi kétezer évben Izraelre? Izrael a külső sötétségben van kétezer éve; Izrael történelmét kétezer éve sírás, jajgatás és fogcsikorgatás jellemzi. Ismerjük Izrael történetének szörnyű epizódjait egészen a közelmúltig. Ó, mennyire gyűlölik Izraelt! Városuk két részre van felosztva, és a saját városuk egyik felében egy olyan nép van, amelyik gyűlöli, és el akarja pusztítani őket. És mindez azért, mert elveszítették Isten királyi uralmát. Szörnyű dolog kimaradni Isten királyi uralmából. Másrészt viszont éppen ezért csodálatos dolog Isten királyi uralmában lenni.

Most visszatérünk oda, ahol tegnap este kezdtük. Hadd emlékeztesselek titeket arra, amit akkor mondtunk: ha Isten királyi uralma valami nagyon nagy és fontos dolog; ha szörnyű kimaradni belőle, és dicső benne lenni, szükségünk van annak a titkára, hogyan lehet Isten királyi uralmába bejutni. Láthatjuk, miként párosítja össze az Úr Jézus mindig ezt a kettőt: Itt van Isten királyi uralma, az Isten királyi uralmába vezető utat pedig aszellemi fogékonyság jelenti. Mivel Izraelnek nem volt szellemi fogékonysága, elveszítette Isten királyi uralmát. Lehettek volna szellemileg fogékonyak. Nem azért volt így, mert ne lett volna lehetőségük rá – ugyanúgy birtokba vehették volna, mint bárki más, de hitetlenek és engedetlenek voltak. Hitetlenségből fakadó engedetlenségük miatt szellemi szemeik bezárultak, és nem láttak. Elveszítették a királyságot, mert nem láttak.

Tartsuk ezt észben egy kicsit. Jézus elmondta ezeket a példázatokat, mind a hetet, azután rákérdezett tanítványaira: „Megértettétek (felfogtátok) mindezt?” Minden, aminek a királysághoz van köze, ettől a SZELLEMI FELFOGÓKÉPESSÉGTŐL függ.

Most térjünk át Isten Igéjének egy nagyon ismerős részére: János evangéliumának 3. fejezetére. Tudjátok, nagyon kényelmes, hogy az Újszövetséget fejezetekre osztották; ugyanakkor néha nagyon szerencsétlen dolog, és éppen itt van egy példa a szerencsétlen felosztásra. A harmadik fejezetnek igazából a második rész huszonharmadik versénél kellene kezdődnie. Örömmel látom, hogy nálatok van a Bibliátok, ez nagy segítséget jelent nekem. Nos, a 2. rész 23. verse: „Amikor Jeruzsálemben volt a húsvét ünnepén, sokan hittek az ő nevében, mert látták a jeleket, amelyeket tett.” Mielőtt tovább mennénk, hadd tegyem fel ezt a kérdést: Úgy gondoljátok, hogy ez valódi hit? Azért hittek, mert látták a jeleit. Ez vajon elég? De tegyük ezt most félre egy kicsit.

Menjünk tovább. „Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, és nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék az emberről, mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben.” Figyeljük csak meg: „volt egy ember; ő tudta, mi van az emberben, és nem bízta magát az emberekre.” „Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere. Ő éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: »Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hacsak nincs vele az Isten«.” Jézus azonban nem bízta magát őrá, mert tudta, mi lakik az emberben. De mit mondott? Így felelt neki Jézus: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten királyi uralmát.”

Most megláthatjuk, hogy Nikodémus látott-e vagy sem. „Nikodémus ezt kérdezte tőle: »Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?«” És Jézus nem válaszolt a kérdésére, sem nem magyarázott meg semmit. Nem bízta rá magát. „Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten királyi uralmába. Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, szellem az” (Jn 3,4-6). Nos, rendben, akkor ki is Nikodémus? Micsoda ő? Ő egész Izrael képviselője. Nikodémus személyében azon az éjszakán egész Izrael képviseltetett. És Nikodémus személyében egész Izraelnek ezt mondta Jézus: „Nem látsz, és nem is tudsz bemenni. Nem tudsz. Test és vér nem örökölheti Isten királyi uralmát! Ahhoz, hogy láss, és bemehess Isten királyi uralmába, felülről kell születned. Természet szerint hústesti ember vagy. Szellemi uralomba pedig csak szellemi emberek mehetnek be. Csak szellemi emberek láthatják azt a királyságot.” És ez igaz volt Nikodémusra.

Amikor Jézus ezeket mondta, Nikodémus így szólt: „Ó, hogyan lehet ez? Én ezt nem értem. Nem fogom fel, miről beszélsz. Miként lehetségesek ezek?” Jézus így felelt: „Te Izrael tanítója vagy, és ezt nem tudod?” Semmi nem volt Izrael évezredes történelméből és tanításából, amit Nikodémus ne tudott volna. Ismerte az egész Ószövetséget. Tudta mindazt, amit Mózes tanított és írt. És ismert mindent a Zsoltárokból. Mindent tudott, amit a próféták írtak. Ő mindezt tudta. Nem lehetett volna Nikodémusnak semmi újat mondani Izrael történelméről és Izrael tanításairól, ez az ember mégsem volt képes arra, hogy meglássa a mennyek királyi uralmát.

Itt megállok egy pillanatra. Ez nagyon komoly dolog; ez indokolja, hogy miért vagyok itt Manilában ezekben a napokban. Nem az a gondolat vezérelt, hogy valamilyen új tanítást hozzak nektek. Feltételezem, hogy bármire nézve, amit mondok, az itt levők közül valaki elmondhatná: „Hát, ezt már hallottuk.” Vagy mondhatja ezt valaki: „Hát, ez egyáltalán nem új.” Nem is erről van szó, kedves barátaim. Óriási a különbség aközött, hogy valaki a fejében tudja a dolgokat, illetve, hogy a szellemi szemeivel látja. Hadd mondjam el, hogy ez a legkomolyabb dolog. Az egyik legtragikusabb és legszomorúbb, amit tapasztaltam, a következő: ismertem olyan embereket, akik eljöttek hozzánk, és elfogadták mindazt a tanítást, amit csak adhattunk nekik; vallották is, hogy hiszik, azután elindultak és prédikálták a világ különböző részein tanítva. És ha láttátok és hallottátok volna őket, azt hihettétek volna, hogy mindent tudnak – azután pedig cselekedeteikkel teljesen rácáfoltak erre. Megtagadták az egészet viselkedésükkel, magatartásukkal és életvitelükkel. Láttam ilyet több esetben is, és ez nagy kérdőjeleket vet fel. Úgy tűnik, magukévá tettek mindent, úgy tűnik, hitték az egészet. Mindenütt beszélnek róla másoknak. Azután mégis olyan irányt vesz az életük, ami rácáfol az egészre. A későbbi helyzetük és tanításuk teljesen ellentmond mindannak, amiről azt vallják, hogy hiszik.

Mi a gond? Csak arra a következtetésre juthatunk, hogy végső soron nem látták meg ezeket, csak az értelmükkel látták be. Csak az elméjükkel fogadták el, és természetes képességük szerint tanították, de soha nem látták igazán. Tudjátok, ha az ember egyszer igazán hallotta Isten Fiának a hangját, többé már soha nem lesz ugyanaz. Sokan hisznek az Ő nevében, mert látták a jeleket – de olyanok voltak, mint Nikodémus. Úgy gondolták, hogy megértették. Azt mondták volna, hogy értik, de Jézus nem bízta magát rájuk. Ő tudta, mi lakik az emberben.

Nézzük meg egészen közelről ezt a Nikodémust. Nagyon intellektuális beállítottságú ember. Nagyon éles elméjű, magasan képzett, buzgón vallásos, mások tanítója, és még ennél sokkal több is. Mindenki úgy gondolja, hogy csodálatos ember Nikodémus. De Nikodémus nem látta Isten királyi uralmát. Ez tehát egyáltalán nem értelmi képesség függvénye – az nagyon hasznos lehet más területeken. Nem végzettség kérdése. Nem is a vallásosságunktól függ. Nikodémusra mindez igaz volt, és még sokkal több is. Mi hát ő akkor?

Most értünk oda, amikor Jézus azt mondja Nikodémusnak: „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Szellemtől született.” Mit jelent ez? Mit jelentett ez Nikodémus számára? Mit jelent ez számunkra? Voltatok már nagy szélviharban szárazföldön vagy tengeren? Átéltetek már hurrikánt? Egy igazán félelmetest? Ha a szél erőteljesen fúj, mit tehetünk ellene? Ellenállhatunk neki? Szembeszegülhetünk vele? Mondhatjuk-e neki: „Ó, engem aztán el nem mozdíthatsz”? Mondhatjuk-e ezt a szélnek: „Ó, hát ki vagy te? Nem vagy te semmi!”? Mit tudunk ellene tenni? Semmit sem tehetünk. Teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, gyengék vagyunk a szél erejével szemben. Semmik vagyunk a hatalmas viharral szemben. Mi az egyetlen, amit tehetünk? Megadjuk magunkat, hagyjuk, és azt mondjuk: „Nincs értelme, én nem tudok semmit kezdeni vele. Hagynom kell, hogy a szél azt csináljon, amit akar.”

Így van mindenki, aki a Szellemtől született. A szél fúj, ahová akar. Nem mondhatjuk ezt: „Te szél, ma erre fújsz, holnap meg arra.” A szél maga veszi kézbe a dolgokat, és arra fúj, amerre akar. Mi meg beszélhetünk a szélnek annyit, amennyi csak jólesik, de az ránk sem hederít. Így van mindenki, aki a Szellemtől született. Mit kell megtanulnia Nikodémusnak? Mit kell nekünk megtanulnunk? Hogy Isten Szelleme Isten szuverén Szelleme. És az egyedüli, amit tehetünk, hogy engedünk a Szent Szellemnek. Sohasem fogjuk meglátni a királyságot vagy bejutni oda, amíg át nem adjuk magunkat a Szent Szellem szuverenitásának.

Ezzel a ponttal fogom befejezni. Tudjátok, hogy a tanítványok olyan emberek voltak, akiknek nagy önbizalmuk volt. Amikor Jézus azt mondta nekik: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem.” Péternek meg azt: „Ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem”, Péter kihúzta magát. Azt felelte: „Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom. Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” Most figyeljétek meg, mit szúr be az író; a következőt írja: „Ugyanígy beszélt a többi tanítvány is” (Mt 26,31.34.35).

Nekik mindnyájuknak nagy önbizalmuk volt. Hitték, hogy csodálatos dolgokra képesek, ha ha pedig próbára teszik őket, akkor megállják a helyüket. De nézzük csak meg a szomorú történetet, amikor Jézust elvitték az ítéletre, sőt, még előtte a Gecsemáné-kertben, amikor Júdás elárulta Őt, és a katonák elfogták. Azt olvassuk, hogy mindannyian elhagyták Őt, és elfutottak – Jézust pedig megfeszítették. Milyen szánalmas egy társaság!

Halljuk kettejüket Emmaus felé tartva beszélgetni. Az idegen meg csatlakozik hozzájuk, és hallva, hogy miről beszélgetnek, megkérdezi: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Ezek elhallgattak, és ránéztek: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő erre visszakérdezett: „Mi történt?” Azok így feleltek: „Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt. Mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt, de a főembereink elítélték és megfeszítették.” Azt hiszem, tekinthetjük úgy, hogy ez a kettő képviselte a többieket is.

Mi történt tehát? Minden reménységük szertefoszlott. Várakozásuk meghiúsult, minden, amit hinni véltek, összeomlott. Azt mondhatjuk, hogy „kicsúszott a talaj a lábuk alól”. Kedves barátaim, ennek meg kellett történnie. A Szent Szellem nem jöhetett el, amíg ez meg nem történt; amíg ezek az emberek el nem veszítettek minden önbizalmat; amíg be nem látták, hogy ami a fejükben van, nincs a szívükben. Hallották a fülükkel, és látták a szemükkel, de nem voltak szellemileg fogékonyak. El kellett jutniuk ebbe az állapotba, hogy a Szent Szellem eljöhessen.

A természet szerinti embernek mindig el kell pusztulnia, hogy a szellemi ember megszülethessen. Ahhoz, hogy a minket Isten királyi uralmába segítő szellemi felfogóképesség birtokában lehessünk, fel kell adnunk a saját felfogásunkat. Sokan közületek azt gondoljátok, hogy azért, mert jó eszetek van, műveltek vagytok és nagyon vallásosak is, ez garancia arra, hogy meglátjátok Isten királyi uralmát. Nagy illúzió áldozatai vagytok. Csak szellemi férfiak és nők láthatják meg Isten királyi uralmát, és mehetnek be abba. „Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, szellem az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.” Ami igaz a keresztény élet kezdetére, vagyis az Isten királyi uralmába való bejutásra vonatkozóan, az igaz mindenre Isten királyi uralmában, amikor már ott vagyunk. Semmit nem tudhatunk arról, mi van ebben az országban, csak ahogy növekszünk szellemileg, úgy ismerjük meg. Nagyon sokszor előrébb tart az ismeretünk, mint a szellemi életünk, és amikor így van, akkor jócskán vissza kell mennünk, és újra kell kezdenünk. Néha úgy gondoljuk, hogy sokkal többet tudunk, mint amit valójában tudunk. Csak a Szent Szellem erejével teljes élet ismeri meg Isten királyi uralmának dolgait.

Most megállok. Elmondtam, hogy nem fogok új igazságokat átadni nektek; mindenki mondhatná is, hogy „mindezt tudjuk” – de honnan tudjátok? Azért tudjátok, mert mások mondták? Azért tudjátok, mert olvastátok a Bibliában? Azért tudjátok, mert megtanultátok, mint bármi mást? Vagy el tudjátok mondani: „Igazán Isten Szelleme jelentette ki a szívemben azt, ami abban a Könyvben van”? És el tudjátok-e még azt is mondani, hogy „Isten Szelleme folyamatosan kijelenti a szívemben Isten királyi uralmának dolgait”? Nos, el kell mondanom még egy fontos dolgot: mi éppen olyan válsághelyzetben vagyunk, mint Izrael volt Jézus idején. Csak az Úr tudja, mi következik ránk nagyon hamar. Nagyon gyakran fennáll az a veszély, hogy így szólunk: „Ó, ott megtörténhetett, de velünk ez soha nem eshet meg. Az, ami Kínában történt, természetesen nem következhet be a Fülöp-szigeteken.” Mégis hadd mondjam, hogy egyszer már történt ilyen a Fülöp-szigeteken. És újból megtörténhet. Megtörténhet bárhol a világon.

Nagy a forrongás a nemzetek között. Az emberek szíve elhal a félelemtől. Bármi megtörténhet szinte bármelyik napon. Ez bekövetkezhet sokkal hamarabb, mint gondolnátok! Ha a kereszténység összes külső elemét elvennék, mi maradna? Ha nem tudnátok megtartani a kedves összejöveteleiteket, és nem élvezhetnétek a jó szellemi közösséget, mi maradna nektek? Ha nem lehetne többé tanítótok, mi maradna nektek? Ez jelzi a válságot. A válság lényege: mi van a szívünkben? Mit jelentett ki igazán nekünk a Szent Szellem? Mi lett olyan mértékben részévé életünknek, hogy az nem vehető el tőlünk, csak életünkkel együtt? Ennek a rendtartásnak a végét egy ilyen krízis fogja jelezni. És ez a nagy kérdés. Mi mindent kaptunk a Szent Szellem által? „Megértettétek mindezeket?” Bizonyosodj meg arról, hogy szellemileg fogékony vagy!